Elég rég nem voltam állásinterjún hiszen már gyerekkorom óta folyamatos kiképzés alatt állok. Eleinte az orosz kémhálózat vett kezelésbe. Ki nem állhattam azt a helyet hiszen imádtam áthágni a szabályokat ők pedig nem bántak kegyesen a lázadókkal legyenek azok gyerekek akik csak játszani akartak a barátaikkal vagy felnőttek akik belügyi titkokat szivárogtattak ki az Amerikaiaknak. Mindkettőt megtettem és még sok mást is vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy megtettem mindent amit nem szégyellek. Aztán 16 évesen átkerültem Amerikába miután megöltem a felettesem. Nem szeretek a múltamról beszélni és hál istennek a jelenlegi munkaadóim nem is firtatják ameddig elvégzem a nekem szánt szerepet. Ezért állok itt ebben a csendes kisvárosban, ahol mindenki idegesítő mód mosolyog mintha minden szép és tökéletes lenne. Mindazok ellenére, hogy 15 fiatalt mészároltak le a vérlények. Ezekről persze a népesség emberi része keveset tud és nem is kell többet tudniuk, hiszen ezért vagyok én itt. Fehér blúz van rajtam és magamra erőltetem a legbarátságosabb mosolyomat majd megfogom a kopogtatót és bekopogok George Castle Professorhoz.

Nem tudom hogyan történt, de az éjszakából reggel lett én pedig alvás nélkül még mindig a laptopom képernyőjére meredtem. A dokumentum szerkesztő program meg volt nyitva és az indikátor gúnyolódva villogott az üres oldalon. Arcomat a tenyerembe temetem végigfuttatva ujjaimat a már majdnem szakállnak nevezhető borostámon. Majd ismét a képernyőre meredve idegesen begépelem: "Bazd meg". Mérgesen lecsapom a gépem tetejét, majd felkelek az asztalomtól. Az egész házam egy romhalmaz és szemétdomb keveréke.
Papucsomban végigcsoszogok a parkettán, majd üres bögrémmel a kezemben elindulok a konyha felé, hogy újabb adag kávét igyak. A köpenyemet összetartó kötél lustán söpri a földet magam után, hiszen elég rendezetlenül vettem fel és az a csoda, hogy még mindig világos kék színű, még akkor is ha a port ezzel törlöm fel a házban.
Épp felrakom a kávéfőzőt a tűzhelyre, amikor meghallom az ajtómon lévő kopogást. Mivel nem vártam senkit és hangulatom sincsen az emberekhez morogva elindulok a bejárati ajtó felé. Fél pillantást sem vetek a személyre, mikor kinyitom az ajtót és mogorván megszólalok:

Nem, nem veszek semmit és nem, nem akarok Jézus Krisztusról beszélgetni.- mondom mogorván és egy tetetett mosollyal becsapom az ajtót.

Visszafogok egy nevetést mikor meghallom odabentről a csoszogást. Lényegében mindent tudok a férfiról, hogy hol és mikor született, az anyja és apja nevét. Tudom, hogy egyke és azt is, hogy az iskola hátsó udvarában verték meg a mágustanítványok azért mert az anyja mágia nélküli. Tragikus életén az sem segített sokat, mikor ugyan abban az iskolában kezdett tanítani. Amit persze nem sokáig bírt mondván elege lett, hogy azoknak a gyerekeit ajnározza akik anno megkeserítették az életet. Kedvenc színe a kék és Beatles-t és Clasht hallgat felváltva. Fejből eltudnám mondani az egész kórtörténetét sőt még a farka hosszát is, de arra senki sem kíváncsi. Mikor kinyitja az ajtót ugyan olyan műmosollyal állok ott mint eddig bár nem épp erre a látványra számítottam. Szakadozott alsógatya és fehér trikó amit itt ott eltakar a kávéfoltos köntös. Meg kell mondanom az igazolványképén jobban nézett ki. Mikor kiejti a száján a következő mondatot kicsit életvidámabban mosolyodom el folyamatosan a szemébe nézve.

Ez remek hír Professzor ugyan is én sem cserkészlány nem vagyok, sem pedig Jehova hívője, de megtisztel ezekkel a címekkel.

Nevetem el magam majd feljebb lépek az ajtaja felé vezető lépcsőn kezet nyújtva.

Scarlett Ballinger vagyok és meghirdetett állás miatt jöttem. Remélem nem baj, hogy nem jelentkeztem be telefonon - Pillantok be a lakásba azon morfondírozva, hogy atomrobbanás történt vagy beszabadult-e egy vérlény - De úgy gondoltam személyesen egyszerűbb bemutatkoznom.

Morogva indulnék vissza a konyhába, azzal a gondolattal, hogy mi a fenéért háborgat engem bárki is, de ismét kopognak az ajtón és hangosan felnyögve szenvedve visszafordulok az ajtóm felé. Kitárom és már küldeném el a picsába a nőszemélyt, de az meg azt mondja se nem cserkészlány se nem hívő és jobban végig nézve igaza van, hiszen kettő közül egyik se így néz ki. Már ötlöm ki magamban a dolgokat, biztos valami ingatlanos vagy ügynök a ruhájából ítélve, de teóriáimat meggátolja, hogy kijelenti az interjúra jött. Szemöldökömet összevonva meredek rá és már nyögném ki mi a fenéről beszél, aztán leesik. Lehet egyik álmatlan estémen az a csodás ötletem támadt, hogy kéne egy titkárnő/házvezető nő, aki megkönnyíti a munkámat. De nem gondoltam volna, hogy épeszű ember jelentkezne is egy ilyen állásra.

Áh...- mondom röviden.

Mielőtt bármi mást mondhatnék hallom, ahogy a konyhából igen sípol valami és káromkodva egyet visszarohanok, vagyis inkább gyorsan csúszkálok a papucsomban a helyiségbe. Gyorsan lezárom a már felforrt kávét, aztán az ajtó, amit nyitva hagytam, irányába kiálltok kissé barátságosabban.

Jöjjön csak be, nyugodtan. És kérem csukja be maga után az ajtót.

Kiöntöm a bögrémbe az elixírt, hiszen a kávémat mindig felturbózom egy kis valamivel, hogy sokkal tovább tartson ébren, mint az emberi normál kávé. Pont ezért nem is ajánlom fel a nőnek, hiszen nem hiányzik, hogy egy átlagos embernek mágus által extrázott italt adjak.
A forró bögrével a kezemben megyek és megállok a nő előtt, majd körbemutatok a házban.

Eléggé nagy a rendetlenség, mint látja. Épp ezért is hirdettem meg az állást. Foghatnám arra, hogy lusta vagyok és egyedül élek és csak utálok takarítani... Ugyanis ez az igazság.- mondom kínosan nevetve.

Ömm... kér valamit inni?