Akármennyire is ígértem magamnak, hogy az idén többet fogok tanulni a fekete mágiáról, mégis valahol a bőröndömben landolt a naplóm, amihez hozzá se értem hetekig. Lumpsluck professzort se hallgattam ki több igéért és varázslatért. Mindez csak azért mert egy haszontalan lánnyal foglalkozom. De mégis, egyszerűen nem tudok kiverni a fejemből. Bár próbáltam mással foglalkozni, és így történt, hogy a tiltott szekcióból kivettem az egyik kézre eső könyvet. És éppen úgy történt, hogy rátaláltam egy igen érdekes mágiára. Legilimencia, egy fajta ige, ami által az ember beletekinthet mások gondolataiba, emlékeibe. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán ennek segítségével kitalálhatom ki is a lány valójában és hogy mi az a megfoghatatlan erő, ami miatt annyira vonzódom hozzá... Mármint... nem úgy. Rázom meg rögtön a fejem és magamban le hülyézem a szituációt.
Épp az udvar felé tartok, mikor megpillantom Novát egyedül ücsörögni az egyik fa tövében, könyvel a kezében. Az ölelés óta kerültem őt, mert még most is furcsa érzések keringenek bennem a gondolatától. De most magabiztos lépésekkel kerülöm ki a többi mardekárost az udvaron és megállok a lány előtt, mintha már ezer éve ismernénk egymást:

Azt hiszem találtam egy megoldást a problémádra.- mondom egy energikus vigyorral az arcomon, majd kikapom a könyvet a kezéből és drámaian eldobom a hátam mögé.- Az itt most nem kell! Figyelj!- mondom, majd leülök elé a fűbe török ülésben és lejjebb eresztem a hangomat, nehogy más is meghallja a beszélgetésünket.

Találtam egy igét, ami lehet segítene visszaemlékezni az életedre.- kezdem el a szemébe nézve, majd észrevéve magamat és hogy mennyire illetlenül viselkedem megköszörülöm a torkomat, majd próbálok komolyabban tekinteni rá és hűvösebben viselkedni vele. Ami, magamnak is bevallva inkább azért van, mert nem vagyok benne biztos egyáltalán akar e velem beszélgetni a lány.- Mármint, csak ha szeretnéd.

Mondom, majd leszúrom magamat, hogy szinte flörtölve mondom:

Kit hülyítek, persze, hogy szeretnéd.- mosolygok rá önelégülten.

Az egyetlen ember aki valamiféle támpontot nyújtott az életemben teljes mértékben eltűnt. Akarom mondani a helyén van mégis úgy kerül mintha legalább is halálos vírust hordoznék. Ezért a napjaim egymásutánban telnek... próbálok beilleszkedni ebbe az egész helyzetbe de barátok révén a könyvekbe menekülök. Ami azért is jó megoldás mert lehet olvasok valamit ami majd villanykapcsolóként szolgál és eszembe juttatja az életemet. Persze ennek kicsi az esélye, de jobb mint a semmi. Habár hűvös a levegő a nap mégis felmelegíti a helyet így legjobb szabadidős tevékenységeim egyikét űzöm.... olvasok, egészen addig ameddig valaki ki nem kapja a kezemből és elhajítja jó messzire. Szinte már ütésre emelném a kezem mikor meglátom ki az és csak pislogok végighallgatva a sok katyvaszt.

Először is .... csak nem észrevetted, hogy még élek? Igazán kedves tőled.... másodszor is ne dobáld a tulajdonom mert lehet.. hogy nekem is kedvem támad dobálni a tiédet.

Mondom éllel a hangomban és legszívesebben kiverném a hisztit mint egy óvodás. Hozzávágva a kérdéseket mint pl "Miért nem kerestél? Miért kerülsz? Mi bajod van velem?" De e helyett csak megfogom a prefektusi kitűzőt és eldobom oda ahova a könyvem landolt. Ami be kell látni csak 1 méternyire pihen tőlünk a fűben mégis a jelenlegi haraggal fűtött kicsinyes agyamban ez tűnt a legjobb bosszúnak.

És harmadjára is..... ha jól emlékszem nem tanultunk ilyen igét mégis miért kéne hinnem neked hmm? Még csak nem is kedvelsz hiszen hetek óta szóba sem állsz velem mégis mi a jó ebben neked?

Miután befejezem a beszédet türelmesen várom, hogy Nova reagáljon. Bár amikor elkezd beszélni, nem éppen erre a reakcióra számítottam. Kicsit hervad a mosoly az arcomon. Aztán végignézem ahogy a prefektusi kitűzőmet a könyve mellé hajítja a fűbe, amire csak felvonom a szemöldökömet:

Ez most komoly?

Kérdezem és nem tudom nevessek e, vagy csalódott legyek a viselkedésén. De végül előhúzom a pálcámat, majd a tárgyak felé intek, a fejemben kimondva az Invito bűbájt, hogy aztán a nyújtott kezembe landoljanak. Odanyújtom Novának a könyvét, amit még le is porolok, aztán visszarakom a kitűzőmet, miközben hallgatom a következő kérdéseit. Felhorkantok a mondataira, kissé sértetten.

Oh, kérlek, mintha adtam volna okot rá, hogy ne bízz meg bennem...- ami hazugság, de amiről nem tud az nem fáj neki.

Mikor azonban kérdőre von, hogy mi a jó nekem ebben hirtelen elakad a szavam. Komolyan nézek rá az arcát fürkészve. Na igen, mi a jó nekem ebben? Csak nem mondhatom "ja amúgy tudni akarom ki vagy és miért követtél a Titkok kamrájába és tényleg Mardekár utódja lennél e". Helyette csak megvonom a vállam egy mosoly mellett.

Csak segíteni akarok neked...

A fűt kezdem el tépkedni előttünk unalmamban, majd folytatom.

Nem mellesleg ez egy magas iskolai varázslat, nem szokták tanítani az iskolákban... a tiltott részlegen olvastam róla, mert mint tudod, prefektusként megtehetem... És szeretném gyakaroloni az igét, és ha már itt vagy te, aki semmire sem emlékszik, gondoltam segíthetnénk egymásnak... de ha nem, hát nem.

Mondom majd felállok és leporolom a taláromat, de még nem sétálok el a lánytól.

Csak bámulok rá és ami azt illeti van valami abban amit mondd. Kit akarok hülyíteni hiszen senki sem tudja mi történt velem és fogalmuk sincsen hogyan lehetne ezt megoldani erre itt egy srác aki villámcsapásként belép az életembe abba a kicsibe amire emlékszem és ajánl egy lehetőséget. Fogadok, hogy a professzorok kilencven százaléka le se tolja az állapotom, de túlságosan is mérges vagyok rá ahhoz, hogy csak így rábólintsak.

Igazából arra sem adtál okot, hogy bízzak.

Húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn majd mikor feláll rájövök, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Francba.... akár hogy is töröm az agyam eddig ő állt elő egyedül valamiféle kézzelfogható segítséggel.

Várj .... rendben... legyen.

Nézek a szemébe majd felállok.

Mikor kezdjük ?

Meg se próbálom leküzdeni az önelégült mosolyomat, amint beleegyezik az ajánlatomba. Megvárom míg ő is feláll és próbálom magamat uralni, hogy ne nézzek végig rajta. Hülye tini érzések, gondolom kellemetlenül, majd a kastély tornyán lévő órára tekintek.

Nos, ha neked sincs mára már több órád, akkor akár most rögtön.

Mondom, majd megfordulok, hogy visszainduljunk a kastélyba, de előtte még a lányra nézek várón, hogy kövessen.

Persze nem itt. A csillagvizsgáló torony mindig üres, ha nem tartanak ott órát.

Szúrósan nézek rá megbökve a mellkasát.

Ne vigyorogj olyan önelégülten Riddle....

Mondom de képtelen vagyok komoly arckifejezést ölteni magamra ott csintalankodik egy játékos mosoly a szám sarkán. Majd, ahogy követni kezdem megszólal, hogy a csillagvizsgálóba megyünk.

Uuu micsoda misztikum ... gondolatolvasás és csillagvizsgáló. Ha nem ismernélek olyan jól még a végén azt hinném randira viszel.

Nevetek fel mivel mindketten tudjuk, hogy nem vagyok az esete. Hiszen akkor nem került volna el úgy ahogy. Megérkezve a terembe ahol eddig már volt pár órám automatikusan a kedvenc helyemre megyek az ablak elé egy kispárnára.

Mit kell tennem? Csukjam be a szemem és gondoljak egy számra?

Nevetek kekeckedve bár annyira nem is hülyeség.

Mikor rám szól, hogy ne vigyorogjak, csak szélesebbre húzom a számat. Amint azonban kiejti a randi szót a száján próbálom legyűrni a pirulást az arcomban. Bár próbálok ellazultnak tűnni és visszavágni:

Persze, gondolatolvasás és csillagvizsgáló. A világ legromantikusabb randevú terve.- mondom szarkazmussal a hangomban.

Miért talán azt szeretné? Fut végig az agyamon, amit próbálok elfelejteni. Mit érdekel ha azt szeretné. Volt már egy-két lány, aki közeledett felém, bár nem valami bátran, hiszen nem illik, de őszintén rájuk még csak egy percig se gondoltam. Novára viszont... hetek óta ki se vertem a fejemből, hiszen ezért is kerültem annyira. Hátha a távolságtól elmúlik a kíváncsiságom. De mégse így volt. Nem is veszem észre, hogy ennyire el vagyok mélyedve a gondolataimban, csak akkor mikor a teremhez érünk.
Becsukom magunk mögött az ajtót, majd kényelmesen leveszem a taláromat, hogy a tanári asztalra dobjam, majd felhúzom az ing ujjaimat, miközben Novára tekintve válaszolok:

Igazából nem kell tenned semmit, csak lazulj el.- mondom felidézve amit olvastam.- Azt írták úgy könnyebb belépni az ember elméjébe.

Bár a legtöbb igét mostanra már fejben használom, hiszen kimestereltem a használatukat, most mégis előkészítem a pálcámat. Mielőtt a lányra szegezném, még egy fél mosoly mellett megjegyzem:

Készen állsz átadni a legsötétebb vágyaidat, Black?

Kitekintve az ablakon rájövök, hogy nem is annyira rossz ez a nem randi... randi. Végül is miért lenne rossz hiszen logikusan nézve Tom minden csak nem bányarém. Sőt .... mi több. Megrázom a fejem és felpillantok rá. Tudom, hogy vannak varázslatok amik számunkra tanulóknak szinte fel nem foghatatlan, de hogy Tom képes legyen olvasni a gondolataimban azt kétlem. Elmosolyodom a szemébe nézve és felsóhajtok.

Ha a legsötétebb vágyaimat akarod tudni szívesen elmondom. Leginkább egy tál nagy fagylaltra vágyom és egy jó könyvre.... na meg világuralomra.

Komolyodom el a szemébe révedve majd felnevetek.

Csak poén ... nyugi van.

Elkényelmesedek a párnán az ablaküvegnek támasztva a fejem.

Laza vagyok mint a vizes keksz ... mehet.

Először csak nézek rá, mint akinek elege van az életből a viccelődésére. Aztán felvonom a szemöldökömet és nem tudom segíteni, de mosolyogni azon amit mond. Megforgatom a szememet, majd ráemelem a pálcámat és elmondom az igét:

Legilimens!

Mondom és először nem történik semmi, aztán hirtelen olyan érzésem támad, mintha beszippantana egy örvény. A szemem előtt köd jelenik meg és mielőtt tudnám már az udvarom találom magam, meglepetésemre szembe nézve önmagammal. Nem telik bele sok időbe mire rájövök, Nova szemein keresztül látom a jelenetet, ami nem rég folyt le köztünk.

Miért nem kerestél? Miért kerülsz? Mi bajod van velem?-hallom a lány gondolatait, mielőtt az emlékbeli énemtől elveszi a prefektusi kitűzőt és elhajítja.

Érzem ahogy hasogat a fejem és próbálok keresni egy másik emléket a lány kusza gondolatai között, bár a legtöbb mintha köddel lenne elfedve. Az emlék eltűnik, és az iskola udvarát felváltja a gyengélkedő, ahol a beteg ágya előtt látom önmagamat amint bemutatkozom. Aztán furcsa dolog történik, mintha emléken belüli emléket látnék, zöld felhőkkel, egy koponyával, melyet egy kígyó vesz körbe és sikolyokkal, ami magáé a lányé is.
Talán ez az a pont ami túl sok még nekem is, mert a fejemben már olyan fájdalmat érzek, hogy nem tudom megtartani a pálcámat és megtörve a varázst majdnem a földre rogyok. A nyomás eltűnik a fejemből, majd nehezen, de helyre állítom a légzésemet is a lihegés helyett. Megköszörülve a torkomat felállok a félig térdelésből és megtámaszkodom a legközelebbi asztalon, aztán Novára nézek.

Jól vagy?- kérdezem tudakolva, hátha neki is fájdalmas volt a ráolvasás.

Teljesen ellazulva várom, hogy történjen valami majd hirtelen úgy érzem, hogy tompa nyomás nehezedik a fejemre. Az egész nem tart pár percnél tovább de úgy látszik Tomot jobban megviselte mint engem. Hirtelen a földre rogy és én aggodalmasan guggolok elé.

Én jól vagyok.... mi történt?

Nézek a szemébe majd hirtelen meglátom a kezét. Valószinűleg a mellette lévő szög szánthatta fel ami kiáll a padlóból. "A francba a francba ... a francba utálom a vért."

Te jó ég a kezed....

Azzal a lendülettel felpattanok és odamegyek a tanár asztalához fogva valamit amivel beköthetem a kezét. "Bármit csinálhatsz csak ne ájulj el...főleg nem előtte... az kínos lenne". Visszatérdelek elé a földre óvatosan megfogva a kezét azon gondolkodva milyen puha.... a puhaságról pedig automatikusan eszembe jut a szája. Gondolatban összerázom magam, hogy Nov nov... szedd össze magad.

Szólj ha fáj..... ( ehehehehhe akkor nem megyek olyan mélyre)

Kötözöm be a sebet.

Bólintok egyet megkönnyebbülve, hogy a lánynak nem esett semmi baja. A fejem még kissé zúg egy kicsit, így nem érzem meg a sebet ami a kezemen keletkezet. Még csak nem is olyan mély, így nem értem az aggodalmát. Még nem nézek a lányra, amikor azt mondja, hogy utálja a vért.

Semmi gond, annyira nem is vérzik.- válaszolom és nem is tűnik fel, hogy nem is hangosan mondta Nova.

Aztán amikor magának mondja, hogy ne ájuljon el, esik csak le, hogy nem is beszél, hanem a gondolatait hallom. Aztán megfogja a kezemet és behunyom a szememet, ahogy próbálom kizárni a gondolatait, de meghallom ahogy az ajkaimról beszél és furcsa érzés keletkezik a gyomromban. Aztán elkezdi bekötözni és képtelen vagyok másra gondolni, csak a haja illatára és az ölelésére... Nem tudom milyen varázslat alá vont engem ez a lány, hogy nem tudom kiverni a fejemből és az érzéseket se tudom megmagyarázni, amiket előtte még egyszer se éreztem. A lányt fürkészem, míg ő el van foglalva a sebemmel és úgy érzem kiszárad a szám ahogy rá nézek, majd az ajkaira.

Miért csinálod ezt?- kérdezem a látszólag random kérdést, de amire gondolok, hogy miért ilyen velem, ennyire nyitott és közeli.

Mikor megkérdezi miért csinálom ezt csak pislogok kettőt a szemébe nézve. Hirtelen nem tudom mire érti a sebének bekötözésére, vagy valami másra de most, hogy a szemébe révedek már nem is érdekel. Szeretnék elveszni a szemének örvényeiben addig ameddig bele nem szédülök.

Ezt meg hogy érted? Nem csináltam semmit csak bekötöttem a kezed.

Vonom össze a szemöldököm majd egy pillanatra az ajkaira pillantok. Amit abban a pillanatban megbánok mert az egyetlen amire gondolni tudok az az ajkai puhasága az enyémen. Ki tudja mióta révedhetek az ajkaira de hirtelen átszelem a kettőnk közötti távolságot és megcsókolom. Először csak lágyan tapasztom ajkam az övére várva a válaszát.

Az, hogy ennyire tudatlan azzal kapcsolatban, hogy mit tesz velem csak még jobban felhergel. Biztos csak játszik velem, gondolom. Úgy tesz mintha nem tudná milyen hatással van rám, közben pedig itt kínoz ezekkel a... vágyakkal és érzésekkel. Fujj...
Aztán meghallom a gondolatait ismét, bár már egyre halkabban, valószínűleg elhal végre a varázs. De nem tudom kiverni a fejemből amiket gondol és én is ugyanarra gondolok. Vajon ugyanolyan illatú e még a haja? Vajon olyan puha a bőre, mint amilyennek gondolom?

Nem illő...- mondom, de olyan halk és gyenge a hangom, hogy még én is alig hallom meg.

Aztán belém akad a szó, amikor száját az enyémhez tapasztja. Hallottam már a mardekáros fiúkat beszélgetni a lányokról, bár mindig csak felesleges értelmetlen beszédnek tartottam. Hiszen semmi különleges nincs abban, amikor két ember érintkezik. De mégis most az ellenkezőjét érzem, minden idegem lángokban áll. Csak le vagyok fagyva, még szememet se hunyom le és így homályosan de közelről megfigyelhetem Nova arcát. Nem szabad! Gondolom először, hiszen a történetek, amit a többi fiú mesélt egyszer se említette, hogy egy nő kezdeményezzen. Nem szokás...
De egy pillanatra teszek rá mi szokás és mi nem, lehunyom a szemem és csak átélem a pillanatot. Életemben talán először vagyok bizonytalan, mikor lassan kinyitom ajkaimat, hogy viszonozzam a csókot. Az egész testem olyan lángban ég, mint még soha. Még egyetlen bájital sem hatott rám így, egyetlen varázslat sem, mégis úgy tűnik, mintha ez is csak mágia lenne.
Immáron bekötött kezemmel az arca felé nyúlok, élvezve a pillanatot, majd egy furcsa érzés fog el. Nem rossz, de kellemetlen és úgy hiszem ez az ami igazán kizökkent.
Gyorsan eleresztem a lányt, majd nehezen véve a levegőt, megrökönyödve nézek rá, mintha vérig lennék sértve valamiért. Gyengeség, ez jut eszembe az egészről. Miatta vagyok ilyen, miatta nem tudok koncentrálni hetek óta. Márpedig Mardekár vére nem lehet gyenge, Tom Riddle nem az!
Hirtelen hátat fordítok a lánynak egy szót sem szólva, felveszem a taláromat amit az asztalon hagytam és megköszönöm a szellemeknek, hogy amiatt nem látszódik az alsó felem... khm... bizonyos okok miatt.
Aztán vissza se nézek rá és otthagyom a teremben, hogy visszamenjek a klubhelyiségbe és elmeneküljek a szobám magányába.

Mikor végre visszacsókol elfelejtek levegőt venni ki tudja meddig. Hirtelen érzelmek tömkelege áramlik belém egy olyan ember miatt akit alig ismerek. Hirtelen megkérdőjelezem azt, hogy vajon jó ötlet e, de ezek a kétes gondolatok úgy oszlanak szét mint a kámfor mikor végigsimítja arcomat. Legszívesebben átölelném és el sem engedném, de hirtelen elhúzódik tőlem. Úgy érzem magam mint egy partra vetett hal aki levegőért kapkod. Tom szemébe tekintek magyarázatot követelve, de amit a szemében látok a lelkem mélyére hatol. Hagyom, hogy elmenjen és ezzel együtt kényszerítem magam, hogy felálljak. Sírni akarok de megemberelem magam és nem hagyom, hogy bárki is lássa rajtam a fájdalom cseppnyi jelét is. Visszamegyek a klubhelyiségbe és anélkül, hogy bárkire is néznék visszavonulok a szobámba, ahol hosszas járkálás és gondolkodás után meggyőzöm magam arról miért is töröm magam mikor nem is ismerem igazán.

A szobámban sétálok fel-alá, mint egy álmát vesztett bolond, aki képtelen nyugodni a gondolataitól. Pontosan úgy is érzem magam. Nem tudom eldönteni melyik érzés erősebb bennem, a harag, amiért ennyire az ujja köré csavart ez a lány, a szégyen, hogy hagytam is neki ezt tenni és úgy viselkedtem, mint egy bolond. Vagy pedig a vágy, amit képtelen vagyok leküzdeni iránta. Mikor megérkezik a szobába a többi diák, lefekszem az ágyba és csak a baldachint bámulom az esti félhomályban. Aztán egy idő után azt is megunom és inkább kislisszanok az ajtón, hogy a klubhelyiségbe megyek. A kanapéra ülve bámulom a halakat, amik elúsznak az ablak előtt. Próbálom összeszedni gondolataimat, majd véglegesen arra jutok, a legjobb ha elfeledkezek a lányról. Persze ez az ötletem ahogy támad megy is a kukába, mert a gyomrom összeszorul és rossz érzés támad bennem. Megrázom kissé a fejem, hiszen nem, nem hiszem, hogy arra képes lennék.
Odasandítok a lányok szobáihoz vezető ajtóra, ahova a fiúknak szigorúan tilos a belépés, bár minden varázslatnak megvan a titka, hogy hogyan lehet átlépni. Nem tudom mitől ösztönözve, de felkelek a kanapéról, majd pálcámat az ajtóra szegezve elmotyogom a varázsszót, majd a szűk, de hosszú folyosón Nova ajtaját keresem. A legtöbb lány már feldíszítette kviddics csapatjátékosokról készült képekkel az ajtajukat, vagy ráragasztottak csillámport a nevük köré. Én pedig megállok a dísztelen ajtó előtt, ahol unalmas és sivár módon rá van írva a név, hogy "Black". Nem akarok felébreszteni a fél házat azzal, hogy bekopogok az ajtón, így kérdés nélkül belépek rajta halkan, majd becsukom magam mögött. De ott meg is állok, az ajtó előtt és megköszönöm a fentieknek, hogy sötét van és így nem látható annyira az arcomon a pír.

Nova?- kérdezem félig suttogva, de eléggé hangosan ahhoz, hogy a lány, ha ébren van még, meghalljon.

Nem tudom miért kötődöm annyira hozzá. Hiszen alig ismerem... mármint nyilván amnéziám van senkit sem ismerek meg igazán a saját anyámat sem az orvos állítása szerint de őt még egyébként sem ismerem hiszen az évnyitón találkoztunk először. Mégis mintha egy láthatatlan kötelék sugallaná nekem, hogy kerüljek közelebb hozzá és valahol tudat alatt tudom, hogy tudnom kellene ki ő mégis hiába töröm a fejem az egyetlen amit elérek az a fejfájás. Belemerülök a bájitaltan könyvben miközben az ágyamon heverészek, de nem kell sok, hogy a nagy fejtörésben elaludjak. Először ugyan azt látom mint aznap mikor felébredtem a gyengélkedőn. Egy réten állok és a sötét égbolton egy koponya és egy kigyó díszeleg. Még apró gyermek lehetek, hiszen olyan alacsonyan vagyok a többi emberhez képest. Nem kell megerőltetnem a memóriám magától csúszik ki a számon.

A sötét jegy......

Erre mindenki felém fordul bár nehéz megállapítani, hiszen egyikőjüknek sincs arca mégis az én nevemet kántálják.

Nova.... Nova, Nova...... nova.

Erre riadok fel és a hamarosan rájövök, nem csak az álmomban szólongattak. A hasamon pihenő könyvemet egyenesen a hang irányába dobom ami egy hangos puffanással landol és követi egy hangos "Au". Rögtön leesik, hogy a hang kihez tartozik.

Tom? Mit keresel itt ilyen későn? Egyáltalán hány óra van?

Mászok ki az ágyból és a beszivárgó holdfényben átsejlő fehér hálóingemben odalépek hozzá.