Nem tudom magamról azt állítani, hogy túl sok barátom lenne. Sőt... ha a macskámat leszámítjuk és az öreg bácsit a szomszédból aki szívesen üvöltözik velem, hogy hulla szagot áraszt a lakásom... igen, őt is a haveromnak tekintem. Rajtuk kívül senkim nincs.
Így amikor kötelezően elődugom a fejem a hullaházból, hogy a cafetériából csempésszek magamnak valami ebédet, nem meglepő hogy senkivel nem állok szóba. A legtöbb orvos mind nagyképű és arrogáns. Még a nővérek is lenézik az én munkámat. Vagy talán csak én vagyok féltékeny, hogy belőlem sosem vált "valódi" orvos.
Fogok magamnak egy tál kaját és már vonulnék is vissza a zugomba, de megpillantok egy ismerős arcot és meglepetésemben majdnem orra borulok a saját lábamban.
Majdnem tíz éve, ha nem több mióta nem láttam Lorit, de az ismerős gombóc a torkomban visszatér amint megpillantom, mintha egy perc se telt volna azóta, mióta elköszöntünk egymástól a költözésénél.
Körbetekintek, reménykedve senki nem látta a majdnem pofára esésemet, majd próbálva letörölni a képemről a nyilvánvaló meglepődést a lány, mostanra már nő felé indulok.

Lori?

Kettő... ennyi lépés kellett ahhoz, hogy beleütközzek a velem szembe jövőbe. A nagyváros után meglehetősen nehéz visszaszokni a kisvárosba és szinte elbájoltan nézem a szülővárosom. De ez volt az álmom és miattam költöztünk vissza Matthew-al a szülővárosomba na meg persze mert itt akartam megesküdni. Na jó az túlzás, hogy annyira hozzá akarnák menni Matt-hez, de nem sok választásom van hiszen az apám ragaszkodik a család hírneve érdekében. Nem mintha bármi baj lenne a vőlegényemmel de nem állok készen egy kényszer házasságra aminek egyetlen pozitív oldala a családom hatalmának növelése. Minden esetre ha valakivel össze kell házasodnom akkor azt ott tegyem ahol én akarom. Persze nehéz volt elhagynom a Washingtoni gyermek klinikát hiszen imádtam ott dolgozni, de úgy érzem itt is megtalálom majd a hasznomat. Épp az igazgatói irodából jövök kifelé és elbúcsúzóul még kezet rázom Mr. Healer-el majd ahogy oldalra fordulok belém szorul a levegő is. Will... az egyetlen ember akire mindig számíthattam már gyerekkoromtól kezdve és habár a szüleim cseppet sem kedvelték, hogy egy farkassal barátkozom engem nem érdekelt, ahogy őt sem, hogy én mágus vagyok. Megindulok felé először csak lassan majd egyre inkább szedem a lábam ami alig kivitelezhető a testre simuló ruhámban és magassarkúmban, de mihint elé érek minden féle köszönés nélkül ölelem át átkarolva a nyakát.

Will ....te jó isten.

Eresztem el végignézve rajta.

Nem gondoltam volna, hogy találkozunk, de semmit sem változtál.

Úgy érzem az arcizmaim elfognak fáradni, mert bem tudom abbahagyni a vigyorgást. Örömmel fogadom az ölelését és viszonzom, átkarolva, majd elengedem, hogy jobban végig nézzek rajta.

Te viszont... wow...- mondom végigmutatva rajta, és kínosan eltekintek nehogy azt higgye végigmértem, bár igen.

Elhagytad látom a converse-s időszakodat.- aztán gyorsan hozzá teszem.Persze jól nézel ki. Mi újság van veled? Mesélj.

Ugyan azt a vigyort látom rajta amit magamon is érzek és képtelen vagyok letörölni magamról.

Ó köszönöm de ne sérts meg a converse még mindig nagy kedvencem csak mostmár inkább sportoláshoz használom.

Nevetek majd felcsillan a tekintetem, ahogy azt kéri meséljek.

Ami azt illeti hazajöttem ... mármint végleg és ezért is vagyok itt gondoltam nem csak a nagy almában van szükség gyermekorvosra.

Mosolyodom el majd végigpillantok rajta és képtelen vagyok el tekinteni a felett, hogy még mindig mennyire helyes.

Na és veled mi újság?

Kérdezem érdeklődve mikor egy erős kar fonódik a derekam köré.

Meg is jöttem hoztam neked is egy kávét, ahogy szereted drágám.

Elmosolyodom elvéve tőle és hagyom, hogy csókot nyomjon az arcomra.

Ó ő itt a gyerekkori legjobb barátom Will... Will.. ő pedig itt a vőlegényem Matt.

Matt elmosolyodik kezet nyújtva.

Nagyon örülök, már sokat hallottam rólad.... Matthew Calligan.