Egész életemben próbáltam normális lenni. Már amennyire egy vérfarkas normálisnak számít. Gimi után lett volna esélyem elhagyni a szülő városomat és megpróbálni új életet élni sport ösztöndíjjal. Aztán lett a balesetem, eltörtem a lábamat és többet nem tudtam úgy játszani mint előtte. Itt ragadtam a Valleyben és mindenki aki fontos volt számomra elment világot látni. Kivétel én. Legalább félig azt csinálom amit mindig is élveztem: lacross. Csak játszás helyett tanítom a fiatal kölyköket. Mindig is szerettem a gyerekeket, szóval nem mondhatom hogy túlságosan bánom az életemet. De vannak pillanatok amikor valami eszembe juttatja, mi lett volna ha.
Mint most, amikor az új diákom megérkezik a pályára és tőle nem messze követi is a szülő. Cora. Először azt hiszem csak káprázik a szemem, de nem. Tényleg ő az. Érettebb mint amikor utoljára láttam, hiszen az már szinte tíz éve volt. Gondolom én is sokat változtam az idők során. De egy nem változott rajta, most is ugyanolyan gyönyörű mint előtte volt.
Nem tudom segíteni, sem azt érezni, hogy a gyomrom ugrik egyet és a szívem megnehezedik ahogy ismét a gyerekre nézek egy mosollyal az arcomon. Férjhez ment volna? Valószínűleg, hiszen tökéletes volt mindig is, és csak nem várhattam el tőle hogy tíz évet várjon rám.
Ránézek a lányra, aki mostanra már igazi nő lett és próbálok nem dadogva köszönni neki:

H-hello!

Magamban lefejelem a lacross ütőmet, hogy tíz év után csak ennyit vagyok képes kinyögni a lánynak köszönés gyanánt.

Úgy terveztem sosem hagyom el Los Angelest, de a történtek után nem volt más választásom. Miután nővérem meghalt és a fia Eric a gyámságom alá került az egyetlen amit tehettem a menekülés volt. Őszintén sosem voltam közel a nővéremmel leginkább azért mert a kábítószereknek élt és eltávolodott tőlem még akkor mikor megtudta, hogy én kijutottam az unalmas kisvárosból ráadásul egy egyetemre. Persze ő megszökött az akkori pasijával aki drogdíler volt. Sosem tudtam, hogy van egy unokaöcsém csak mikor megkaptam a testvérem halálhírét. Hiába voltunk elhidegülve mégis mély sebet hagyott bennem a dolog főleg akkor mikor megtudtam a pasija ölte meg egy baltával. A rendőrség persze elkapta és börtönbe zárta, de eltökélt szándéka, hogyha kijut eljön a fiáért. Habár sosem tudtam, hogy létezik mégis találkozásunk óta kötődünk egymáshoz Ericcel. Meglehet azért mert hasonlítok az anyjára valamint nem kell egy koszos lakókocsiban élnie, szakadt ruhában lennie és éheznie. Mikor megtudtam, hogy Josh bosszút fogadott eltökélt szándékom lett biztonságos helyre vinni Ericet és erre az egyetlen helynek a szülővárosom bizonyult. Eric gyenge tanuló, de sportban igazán ott van így a mai nap, ahogy beirattam megkértem nem e mehetne el megnézni a lacross edzést amire úgy felcsillant a szeme mint még soha. Kiérve a pályára megpillantom az eddzőt aki elsőre nem tűnik ismerősnek, de mire közelebb érek villámként hasít belém a felismerés.

Max? Tényleg te vagy az? Te jó ég. Megölelhetlek?

Nem várom meg, hogy válaszoljon már át is fonom a karom a nyakán egy nagy mosollyal megölelve. Még mindig ugyan olyan illata van. Egy pillanatra felrémlik bennem az együtt töltött éjszakák emléke. Mikor szüntelenül átszöktünk egymáshoz a szüleink tudta nélkül. Akkor azthittem vele öregszem meg...de hiszen első szerelemként mindenki ezt hiszi. Úgy terveztük mindketten ugyan arra az egyetemre megyünk. Ő sport ösztöndíjjal én pedig kitűnő jegyeim miatt Biológia ösztöndíjjal. Aztán beütött a ménkű ő eltörte a lábát és én hiába szajkóztam, hogy vele maradok ő nem akarta. Így állatorvos lett belőlem ... belőle lacross eddző... legalább is minden jel erre mutat.

Már késő válaszolni már meg is öleltelek. - Nevetek kínosan majd elengedem. - Ne haragudj kicsit elkapott a nosztalgia. Te jó ég... mióta is már? 10 éve? - Csóválom a fejem végignézve rajta és próbálva visszaszürcsölni a kifolyó nyálamat a dögös testének láttán. Amit meg kell hagyni igen kidolgozott mióta utoljára láttam. - Látom a Lacross maradt a veszted ennyi év után is.

Mint régen, Cora most is sokkal nyíltabb és sokkal ügyesebben intézi el a köszönést. Még egy ölelést is kapok, amit bénán viszonozok, mert még mindig sokk hatása alatt állok, hogy újra látom őt. Azonban a vigyorom széles és próbálom végre összeszedni magamat.

Igen, azt hiszem meg van már annyi.- nevetek röviden, majd végignézek rajta.- Jól nézel ki.

Ismét fejbe kólintom magam az ütőmmel a gondolataimban. Persze, hogy jól néz ki te idióta, szidom magam még jobban és próbálom menteni a helyzetet és nem úgy hangozni, mint aki tíz év találka után egy mondat után máris ráhajt az exére.

Igen, bár nem gondoltam volna, hogy tanítani fogok. De nincs panaszom.- fordulok hátra, végignézve a hiperaktív gyerekeken, a csapatomon.

Aztán visszafordulok Cora felé, majd a fiúra tekintek és rámosolygok.

Hello, haver... Te is jöttél csatlakozni a csapathoz? Max vagyok, anyukád egyik régi... ismerőse.- mondom egy pillanatnyi gondolkodás után, mert csak nem köszönhetek úgy a fiúnak, hogy 'csá, régen dugtam anyádat, akarsz játszani?'.

Képtelen vagyok letörölni magamról a mosolyt és végignézek magamon mikor azt mondja jól nézek ki.

Ahh... ne hazudj ... csapnivalóan nézek ki.

Nevetek hiszen lássuk be minimum 2 napja nem tudok rendesen aludni és a legtöbb cuccunk még dobozokban tengődik a lakásban így ez volt az egyetlen ruha amit képes voltam magamra kapni.

De köszönöm te is jól nézel ki.

Mosolyodom el majd mikor édesen köszön Ericnek az visszapislog rám.

Mehetek?

Végigsimítom az arcát és bólintok.

Persze kicsim menj csak hiszen ezért jöttünk...

Látom, ahogy arcán felcsillan a rég nem látott mosoly majd Max felé fordulok.

Igazából ő az unokaöcsém... Kate a nővérem fia. Csak ... - Akad el egy kicsit a hangom - a gyámságom alá került úgy egy hete.

Mosolyodom el de valahol mélyen látszik, hogy ez csak a felszín.