A borzasztóan unalmas és műbájolgós vonatút örökké valóságnak tűnt, amit kötelességem volt eltölteni Professzor Lumpsluckal, hiszen nem csak prefektus volnék de még tagja is a Lump-Klubnak. Egy igen gyermekes és megalázó elnevezésű csoport tagja, amely a professzorral az élen a bájitaltannal foglalkozik. Sosem kedveltem igazán a professzort, de a tanári karból egyedül ő volt képes plusz információkat adni a sötét mágiáról, ha eleget bájolog neki az ember.
Azonban a tudásért való küzdelem ilyen formája lefárasztja az embert, így alig vártam, hogy prefektusi munkámat elvégezzem, az elsősöket elvezetve a Nagy Terem ajtajához. Különösnek találtam a lányt aki a sok kis elsős között állt, szemmel láthatólag nem egy tizenegy éves gyermek. De több figyelmet nem is szenteltem az idegennek, inkább örültem, hogy műmosolyomat levetve, amit az évek során már annyit gyakoroltam, végre leülhetek a Mardekár asztalához. Közel ülve a többi Lump-Klub tagokhoz figyelmemet Dippet Professzorra irányítom.
Az igazgató szokás szerint köszönti a régi és az új diákokat, majd előveszi az ismert, poros Teszlek Süveget, hogy aztán névsor szerint előhívja, majd leültesse az elsősöket -és az idegent.
Ellentmondva önmagamnak, mégiscsak előtör bennem a kíváncsiság a lány iránt. Vajon ki ő? Csak nem lehet egy boszorkány akit későn vettek észre, hogy képességei vannak és még csak most veszik fel... A gondolattól is irtózom, hiszen az azt jelentené, hogy sárvérű. Márpedig ránézésre nem tűnik annak.
Megrázva a fejemet, próbálok nem fókuszálni olyan érdektelen dolgokkal, mint az új lánnyal, előveszem a talárom zsebéből a naplómat. Rákönyökölök az asztalra, így próbálva feltűnés mentesen elrejteni az eddigi bejegyzéseimet a kíváncsi szemek elől - na nem mintha ezek az esztelen barmok majd pont olvasással foglalkoznának... márha tudnak olvasni - és áttekintem a jegyzeteimet az egyik sötét varázslaton, melyet sürgős kézírással kapartam még bele a nyári szünet előtt Lumpsluck jegyzeteiből. Már vagy ezerszer átolvastam, de a latin megfogalmazásokon még mindig elakadok.
A tanulmányomból a tapsvihar tör ki és unott arckifejezéssel felpillantok a könyvemből, és figyelem ahogy az újoncok mind leülnek az újonnan beosztott házukhoz. Tudat alatt is az idegent keresem a tekintetemmel a tömeg közül, kíváncsian, hogy ő vajon melyik házba kerül és még magamnak se akarom bevallani, hogy valami ok folytán azt reménykedem, hogy megpillantom a Mardekár asztalához közeledni.

Már csak a bosszú maradt számomra. A bosszú amit már olyan rég óta tartogatok, hogy néha elgondolkodom vajon megéri e. De persze mindig arra a konklúzióra jutok, hogy naná. Gyerekkorom óta hallgatom a többi diák áskálódását és nevetséges teóriáit ami azon alapul, hogy a szüleim halálfalók és ezen kívül Lily néni és James bácsi haláláért felelősek. Persze én nem hiszek ezekben az ostoba nevetséges gondolatokban. Mindenért egyedül tudjuk ki a felelős és egyedül az ő halálával nyerhetek békét. Emlékszem, legelőször 6 éves koromban egy könyvben olvastam az időnyerőről, és habár titkon reméltem, hogy egyszer a kezemben tarthatom sosem gondoltam, hogy véghez is tudom vinni. Tom Marvolo Riddle az olvasottak alapján 1926. december. 31-én született szóval ahhoz, hogy visszamenjek és belefojtsam a babatakarójába pontosan tizenháromszor kell megforgatnom az időnyerőt. (ájdonno wáj) Kezem végigsiklik a nyakláncon majd pontosan 13 alkalommal forgatom el. Hirtelen a Londoni utcán találom magam fényes nappal, pedig számításaim szerint éjszakának kéne lennie. Odasietek egy újságárushoz és megrökönyödve olvasom a dátumot 1943.

A rohadt életbe.

Káromkodom el magam mire minden mugli felém fordul majd mogorva képpel tovább állnak. Itt ott meghallok egy "Milyen pimasz. Fiatal hölgy létére milyen mocskos szájú." De én csak ejtek egy bájos mosolyt hiszen van ennél nagyobb problémám is. Lehet jobban át kellett volna tanulmányoznom a könyvet és akkor talán nem baltázom így el, de ha teljesen másképp működik a nyaklánc mint hittem akkor nem kellene újból próbálkoznom. Elvégre lehet nincs minden veszve. 1943 van és ha jól számolok ami jelen pillanatban eléggé megkérdőjelezhető akkor nagyjából egyidősök vagyunk. Több mint elég képet láttam róla így bárhol megismerem a rohadékot. Célirányosan megindulok a 9 és 3/4-ik vágány felé átrohanva a falon és felcaplatva a vonatra. Egyetlen problémám az, hogy se talárom nincs sem pedig könyveim. Jóformán semmi okom nincs arra, hogy a vonaton legyek mivel én idióta nem voltam arra képes, hogy alkossak egy B tervet. Végigsétálok a vonaton bepillantva mindenhova mikor szembe jön velem a kalauz. Gyanúsan néz rám és habár próbálok gyanútlanul elillanni mellette mégis megragadja a kezem.

E...elnézést esetleg van valami baj?

Ekkor látom meg a háta mögött húzott kiskocsit amin a tanévhez szükséges könyvek vannak és egy fekete macska. Egyetlen címke lóg rajta arra pedig kézírással a nevem díszeleg. Összevonom a szemöldököm és a kalauzra pillantok.

Úgy tudom ez az öné hölgyem.

Nagy nehezen kinyögök egy köszönöm-öt majd elveszem tőle a kocsit újból megvizsgálva a cetlit. Ekkor veszem csak észre a sarkára írt monogramot: M M. Széles mosoly terül szét az arcomon és mintha csak egy isteni jóváhagyást kapnák visszhangzik a fejemben Minerva McGalagony. Őszintén megvallva fogalmam sincs honnan tudta, hogy itt leszek de így kicsit magabiztosabban járom végig a vonatot találva egy üres vágányt. Hosszú az út a Roxfortig hiszen rengetegszer megjártam már és általában végigalszom most mégis képtelen vagyok arra, hogy lehunyjam a szemem. Félek attól mit fogok tenni, ha megpillantom azt a rohadékot. Közel 2 óra folyamatos agyalás után végre átszállunk a tesztrál szekerekre és átcaplatunk a kastélyig. Néha azt hiszem mintha őt látnám meg aztán egy másik ember eltakarja és ez így megy addig ameddig a pódiumra nem kerülök. Megpillantom McGalagony professzort aki baljósan pillant rám, de én csak rámosolygok. Hirtelen rámkerül a teszleg süveg. Egyetlen egy lehetőségem van és azzal is csak akkor rúghatok labdába, ha a mardekárba kerülök.

Kérlek szépen hagy menjek a mardekárba..... kérlek... kérlek... kérlek.

Suttogom halkan a süvegnek olyan erősen szorítva a széket, hogy belefehérednek az ujjaim.

Hmm .... Nem biztos, hogy a legmegfelelőbb választás a számodra... de ha annyira akarod... - suttogja a süveg. - MARDEKÁR - Kiáltja ki hangosan és keserűséggel telve a süveg.

Óriási kő esik le a szívemről mikor meghallom a mardekár ház tagjainak tapsviharát, de én mit sem törődve velük sétálok végig az asztal mellett egyetlen arcot keresve, majd mikor megtalálom szinte földbe gyökerezik a lábam. A gondolataim egy része.... ami valljuk be nagyon nagy része azt kántálja ÖLD MEG ÖLD MEG... de egy csekély gondolatfoszlány mégis szánalmat érez. Magamra erőltetek egy barátságos mosolyt és kihúzom a mellette levő széket.

Szabad?

Újra a naplómba meredve kizárom a külvilág zaját és csak arra figyelek amit olvasok. De nem olyan nehéz mint azt gondolom, a mellettem ülő diákok hangos beszéde és a többi roxfortos házban ülők zajongása mellett mégiscsak nehéz koncentrálni, ha az ember latinul akar olvasni. Próbálom uralni magamat, hogy ne vágjam idegesen a többiek fejéhez, hogy legyenek már csöndben, úgyse tudnak semmi okosat beszélni. Azonban mielőtt elveszteném az önuralmamat egy lágy női hangot hallok meg magam mellett. A széket már ki is húzta, mire felé pillantok. Az idegen az, és nem tudok segíteni magamon, egy pillanatra végig nézek a lány arcán, majd egy halvány mosolyt felöltve magamra válaszolok:

Persze, nyugodtan ülj csak le.- mondom udvariasan, kicsit kijjebb húzva neki a széket.

Majd vissza pillantok a naplómra és amikor megjelenik a sok étel az asztalunkon úgy döntök becsukom és a talárom zsebébe rejtem ismét. Mindenki rögtön ráront az ételre az asztalokon, mintha vademberek lennének. Én ellenben ráérősen teszek a tányéromra a legközelebbi tálon lévő csirkéből. A szemem sarkából figyelve az idegent. Magam sem tudom miért érdekel ennyire, talán mert van esély rá, hogy a sok neandervölgyi mellett végre egy másik értelmes lény érkezett az iskolába. De nem fűzök hozzá sok reményt. Bár bevallom, nem lenne rossz végre olyan emberrel is kommunikálni, aki egy szinten van velem intellektuálisan. Úgyhogy amint lerakom az ételt a tányéromra mosolyogva a lány felé fordulok.

Nem tudtam, hogy a Roxfortba ilyen későn is érkezhetnek új diákok... Az Ilvermonyből jöttél?- kérdezem, bár az akcentusából kiindulva, nem tűnik amerikainak a lány.

Helyet foglalok tudjuk ki mellett és olyan görcs van a gyomromban, hogy hiába van előttem terülj terülj asztalkám képtelen vagyok enni. Azért a tányéromra helyezek egy csirkecombot egy kis petrezselymes krumplival. A kérdése váratlanul ér és mivel B tervem sincs így ezekre a kérdésekre sem készültem válasszal.

Ami azt illeti a Beaux Batoms-ba jártam bár ide valósi vagyok de a családom úgy látta jónak, ha Franciaországban kezdem meg a tanulmányaim aztán sajnos haza kellett utaznom. Milyen udvariatlan vagyok még be sem mutatkoztam.

Mosolyodom el és legszívesebben felképelném magam, hogy ilyen remekül el tudok trécselni ezzel a rohadékkel.

Je suis très heureux de faire votre connaissance. Je m'appelle Nova Lillian Black (Nagyon örülök, hogy megismertelek Nova Lillian Black vagyok )

Nyújtok kezet udvariasan majd ahogy kezet rázunk el is húzom lepillantva a zsebére amibe az imént a naplóját tette.

Nem tudtam nem észrevenni a könyvedet. Csak nem Latin?

Tettetem a hülyét, mintha nem tudnám, hogy a naplója az amit olyan nagy becsben tart.

Felvonom a szemöldökömet meglepetésemben, és egy valódi érdeklődő mosoly jelenik meg az arcomon az álvigyorgás helyett.

A Beauxbatons, mi?- mosolygok elismerően.Sosem voltam még Franciaországban. Nem is vágyok oda, hogy megmondjam az igazat.

Végighallgatom a bemutatkozását amit franciául mond el, és a kevés francia tudásom miatt csak a nevét értem meg. A kezére nézek amit felém nyújt, majd megfogom és a szám elé emelem, hogy egy apró csókot leheljek rá. Valami furcsa van ebben a lányban, bár pontosan nem tudom megmondani, hogy micsoda. Eltűnik a többi embertől itt, így megragadja a kíváncsiságomat.
Eleresztem a kezét, majd visszamosolygok rá:

Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem Tom Marvolo Riddle.

Aztán a mosolyom le is fagy ahogy a talárom felé pillant. Miért érdekli? Minek ez a kíváncsiság egy olyan csekély tárgy iránt, mint a naplóm? Bár nekem egyáltalán nem csekély jelentőséget jelent, de a külvilágnak úgy kéne tűnnie. Megvonom a vállam, mintha nem lenne fontos, majd a tányérom felé fordulok.

De igen, latin.

És ezzel le is zárom a témát.

Ahogy az ajkaihoz emeli kezemet elmosolyodom de a fejemben már halálra szitkoztam. Mikor kiejti a száján, hogy ő még nem járt Franciaországban elmosolyodom, mivel igazság szerint én sem. Az összes Francia tudásom az édesanyám nagynénjétől akad. Imádtam vele tölteni a szüneteket és ezen kívül ő volt az egyetlen aki nem hitt a szüleimet körbeövező pletykáknak a családban.

Sajnálom nem akartam kotnyeles lenni. Ha sikerült volna Franciaországban vizsgáznom akkor tolmácsnak jelentkeztem volna, hiszen imádom a nyelveket legfőképp a latint.

Hazudom egy visszafogott mosollyal.

De ha személyes tárgy akkor biztosíthatlak arról, hogy nem láttam semmit.

"Sajnos" Gondolom magamban majd csendbe burkolózom és próbálok legyűrni pár falat ételt várva hátha számára is nagy erény a visszafogottság.

Visszapillantok egy másodperc erejéig a lányra. Valóban nem szeretem ha kíváncsiskodik valaki a dolgaim után, de ha nem akarok nagy feltűnést kelteni muszáj lesz kedvesen lereagálnom a történteket. Megvonom a vállam, mintha nem lenne nagy dolog, majd egy mosolyt küldök felé.

Semmi gond, nem tettél semmi rosszat. Csak kissé idegesít, hogy nyár óta próbálom lefordítani amit Professzor Lumpsluck feladott külön házinak.- hazugság és hazugság, de nem esik nehezemre elhallgatni az igazságot, hiszen számtalanszor tettem már ilyet mindenkivel.

Érdeklődve pillantok Nova irányába amint megemlíti, hogy tud latinul és egy ötlet merül fel bennem. Talán segíthetne nekem lefordítani az igéket, amiket a professzortól loptam el. Azonban nem bízom meg olyan emberekben sem, akikkel első óta a Roxfortba járok, nem hogy egy olyan lányba, akit csak egy perce ismertem meg. Elég egyszerűnek tűnik a terv, amit gyorsan kiötlök: közel kerülni hozzá, elnyerni a bizalmát és ha ez megtörtént akkor segíthet lefordítani az igéket. Sokkal egyszerűbb lenne így az iskolán kívüli tanulmányom, mint ha magamtól próbálnám szótárral kibogarazni a latin szavakat.
Hogy gyorsan témát váltsak a lány nevére gondolva felvetek egy újabb beszélgetési tárgyat:

Nova Lillian Black...- mondom ki hangosan, eltűnődve, hogy miért nem ismerős a név.- Tudod sokat tanulmányoztam a varázsló családokat tavaly.- mondom, ami igaz, hiszen a saját családom eredetét kerestem. Csalódott is voltam amikor kiderült, hogy nem a mocskos kis mugli apám volt a varázsló a családban, hanem az anyám. A középső nevem által pedig rájöttem a nagyapám ki volt, onnan pedig nem volt nehéz visszakeresni a származásomat. Egy éve már hogy tudom Mardekár Malazár utódja vagyok és azóta még nehezebb eltűrnöm a sok kis sárvérűt az iskolában. Mindenkit, aki azt hiszi jobb nálam. De ha meg akarok húzódni és nem feltűnést kelteni, akkor csöndben kell lennem. Így senkinek meg se említettem az ősömet, aki a házam alkotója volt.
A Black család az egyik leghíresebb aranyvérű vonal a varázslóvilágban, ha jól emlékszem. Nem ismerős a neved, legalábbis nem emlékszem, hogy rajta lennél a családfán. Távoli rokon vagy? Vagy csak véletlen egybeesés a család neved és egy másik Black családhoz tartozol?

Kérdezem valódi kíváncsisággal a hangomban.

Bátorítóan mosolyodom el rápillantva.

Tudom, hogy alig ismerjük egymást, de ha segítségre van szükséged szívesen segítek lefordítani ha gondolod.

Egy pillanatra lefagy a mosoly az arcomról, ahogy a családomról kérdez és nyilván nem mondhatom neki, hogy a még meg nem született Sirius Black és Marlene Black lánya vagyok. Kissé elpillantok majd felsóhajtok mintha fájó lenne beszélnem a családomról.

Ami azt illeti nem szeretek a családomról beszélni. Eduardus Limette Black Féltestvérének Hesper Black-nek a lánya vagyok és mivel kitagadták a családból így én sem igazán szerepelek a családfákban, mivel jóformán senki vagyok és most már késő lenne kérvényezni így, hogy apám haldoklik.... ezért is költöztem haza.

Fejben megveregetem a vállamat a gyors hazugság kiötléséért és várom a következő felütött labdát.

Ahogy végighallgatom a meséjét lehervad az arcomról a mosoly.

Oh, értem... sajnálom édesapádat.

Befejezem az evést, majd ránézve a többi diákra és professzorra, látva, hogy már majdnem mindenki befejezte a táplálkozást, felállok az asztaltól, követve a többi prefektus példáját a többi asztalnál.

Mardekárosok, kövessetek.- jelentem ki, bár a mondatom főként az elsősök felé szól, akik még sose jártak a kastélyban, így nem tudják merre található a klubhelyiség.

Novára nézek egy önelégült mosollyal, ahogy kijelentem neki.

Mint a házunk prefektusa az én dolgom, hogy ne tévedjenek el az elsősök, szóval próbálj meg nem lemaradni.- vigyorgok rá, majd visszafordulok a folyosó felé, hogy elvezessem a pincébe a Mardekárosokat.

Ugyan ne sajnáld.... nem állunk közel egymáshoz.

Mosolyodom el hervadtan majd felállok én is csatlakozva a gyerekekhez persze az önelégült mosolyát legszívesebben egy pofonnal törölném le de csak felnevetek rajta.

Ugyan, magamtól is odatalálok.

Szegem fel az államat és elindulok előtte már csak azért is, de próbálom megtartani a játékos csillogást a szememben.

Sokat olvastam a Roxfortról, szóval nincs szükségem idegenvezetésre.

Lövöm még vissza neki felnevetve.

Magam elé nézve elmosolyodom szélesen és rá se gondolok, hogy szinte ezer éve volt mikor valaki valójában megmosolyogtatott. A talárom zsebébe dugott kézzel sétálok a csoport előtt magabiztosan, majd a vállamon át hátranézve tekintek Novára.

Oh, vagy úgy!- mondom megrázva a fejemet mosolyogva.

A legtöbb lány nem olyan mint ő. Sokkal visszafogottabbak és óvatosak a fiúk közelében, ahogy egy úri hölgynek kéne viselkednie. De ő nem ilyen. Nem tudom, hogy elképednem kéne e a viselkedésén vagy pedig elismerően nézni rá. A valódi mosolyomból ítélve az utolsó igaz.

Amint a lépcsőkre érünk felismerem a lépcsőfokot, ami mindig eltűnik ha az ember rálép, azzal lelógva a folyosón. Elvigyorodom ahogy átlépem azt a fokot, majd hátranézek Novára, egy pillanattal azelőtt megszólalva, mielőtt leesne.

Akkor bizonyára tudod, hogy ha még egyet lépsz akkor le fogsz esni, Miss nincs-szükségem-idegenvezetésre?

Önelégülten mosolygok, majd az elsősöknek megismétlem, hogy lépjék át azt a fokot. Amint a pincébe érünk megállok a kő fal előtt. Hallom a mardekáros elsősök suttogását, hogy eltévedtünk e. Majd mielőtt kérdezhetnének hangosan kijelentem a jelszót, amire megjelenik egy folyosó a fal helyett egy ajtóval a végén. Mikor beérünk ledobom magamat kényelmesen a kanapéra, majd szétterítve a karomat a szófa hátulján, a lábaimat keresztbe rakva kényelmesen elmutatok jobbra és balra.

A lányok szobája jobbra, a fiúké balra található. A csomagjaitokat már a szobákba vitték.- magyarázom, majd ellegyezem őket, jelezve, hogy mehetnek és több feladatom nincs őket terelni jelenleg.

Megtorpanok mielőtt az áll lépcsőfokra lépnék és felpillantok rá.

Ezt nyilvánvalóan én is tudtam.

Mosolyodom el átlépve majd mikor felérünk a helyiségbe nem is húzom tovább az időt és én is átvonulok a lányok szobájába. Persze alig tudok aludni így úgy döntök, hogy kimerészkedem és mihint kilépek az ajtón megpillantom Tomot. Nem tudom, hogy hova megy de azt igen, hogy bármi is legyen az jó nem lehet. Halkan végiglépkedek a folyosón próbálva épp annyi lépés távolságot tartani, hogy ha esetleg hátrapillant elbújjak az egyik fal mögött. Mikor látom bemenni a lány mosdóba megáll bennem az ütő. Tom Riddle egyetlen egyszer tért be a harmadik emeleti lány wc-be... mikor kinyitotta a titkok kamráját. Mezítláb végig slappogok a hideg kövezeten miközben a fehér hálóingemen átsüvít a hűvös levegő. Épphogy beérek a bejáraton és már be is zárul mögöttem. Didergek a hidegben, de ez a legkisebb problémám miközben oszlopról oszlopra haladok és csak az utolsó oszlophoz érve hallom meg a hátborzongató hangot....... a sziszegést.

Megvárom míg mindenki visszatér a hálókörletébe, és várok egy kis időt, hogy biztos legyek benne a professzorok is már elmentek aludni. Aztán lassan felkelek a kanapéról és elhagyom a kandalló melegét, kilépve a hűvös kastély folyosójára.
Minden okból vártam, hogy vissza térhessek a Roxfortba, egyik oka pedig a titkos helyiség a kastélyban, melyet Mardekár Malazár hagyott hátra a leszármazottainak. Tehát nekem.
Tavaly végig kutattam a kastélyt mindenféle titkos folyosó után, próbáltam elbájolni a szekrényeket, hátha felfedik magukat, mint a Titkok Kamrája ajtaja, de mind hiába. Míg végül év végén rá nem leltem az egyik női mosdóban a jelre. A Mardekár ház jelére, egy kígyóra, a harmadik emeleti mosdóban. Párszaszájú nyelven megszólítva a bejáratot kitárult előttem a kamra. Azonban év vége felé már nem tudtam sok hasznát lelni, hiszen nyárra mindenki visszatért az otthonába.
Most azonban elérkezett az idő. Ennél jobb időzítés nem is lehetne. Míg a professzorok el lesznek foglalva az iskolában keltett pánikkal, nekem több esélyem lesz sötét mágiát tanulni figyelemfelkeltés nélkül.
Most is belépve a mosdóba megszólítom a bejáratot, majd belépek rajta. Hátra se nézve indulok el a kör alakú folyosón, mely a kígyó miatt így lett megépítve. Ahogy végig vonulok a termen, megpillantom a szobrot, ahonnan tavaly jött ki az óriáskígyó, és mint akkor most is megszólítom:

Jó reggelt, álomszuszék!- mosolyodom el félig, és bár szavaim magamnak így hangoznak el, kívülállók számára ez csak sziszegés lenne.

A szobor kitátja száját egy idő után, majd lassan előcsúszik belőle a baziliszkusz. Emlékszem amikor tavaly először pillantottam meg. Nem fogok hazudni, majd kiugrott a szívem a helyéről ijedtemben. Hiszen az ember nem mindennap találja szembe magát egy ilyen lénnyel. És akkor még azt se tudtam, hogy rám nincs hatással a baziliszkusz átka.
Most azonban már biztonságba tudva magamat rátekintek a pikkelyes kígyóra egy halvány mosollyal a számom.

Miért keltettél fel, mester?- kérdezi vontatott hangon a lény, szavai sziszegősen hangzanak, de tisztán értem őt.- Elérkezett az idő?

Felfelé kanyarodik a szám a mester szón. Végre valaki ebben a kastélyban aki tisztelettel szólal meg hozzám.

Igen, elérkezett az idő. Meg kell szabadulnod a sárvérűektől... Gondolom úgyis éhes vagy már, nincs igazam?

A kígyó válaszra lassan bólint. Elégedetten mosolygok és már hagynám is magára, hogy tegye amit tennie kell, de még megszólal.

Vér szagot érzek.

Összevont szemöldökkel tekintek a baziliszkuszra, majd lassan megfordulva körbetekintek a termen, pálcámat elővéve a taláromból.

A rohadt életbe...a rohadt életbe...... a rohadt életbe. Ismételgetem magamban mikor hallom kicsusszanni odújából a Baziliszkuszt. Úgy szorongatom a kezemben a pálcámat mintha legalább is megmenthetne ettől az óriási dögtől. A szívem a mellkasomban kalapál, ahogy a beszélgetést hallgatom és habár pontosan ismerem a végkifejletet mégis képtelen vagyok uralkodni az idegeimen. De mondjon valaki egy jobb embert aki tudna. Beharapom az ajkamat, hogy próbáljam visszafojtani a feltörő rémült hangokat kisebb nagyobb sikerrel, de minden próbálkozásomat aláássa az, mikor a szörnyeteg megszólal. " És újból a rohadt életbe..... mi a francnak kellett nekem hősösdit és bosszúállósdit játszanom mikor egy gyenge kisegér vagyok a rohadt kígyóval szemben.. " A fejemben próbálok választ keresni de az, hogy innen kijussak az nem lehetséges mint tudjuk. Addig meddig gondolkodom, hogy a kígyó elém siklik és én félelmemben előbotlok rejtekemből egyenesen hátrálva el a szörnyetegtől. Teljesen le vagyok sokkolva és addig hátrálok ameddig Tom hátának ütközök és el is ugrok onnan, hogy kb egyszerre nézek szembe Voldemortal és a BazinagyBaziliszkusszal. OH és mondtam már hogy rohadt élet?

Körbetekintek a termen hátha megláton a betolakodót, de mielőtt megtehetném a hátamba ütközik a lány. Rögtön megfordulok és az új diákra fordítom a pálcámat.

Te meg mit keresel itt?! Követtél?!

Kérdezem az egyértelműt, majd végigmérem gyanúsan. Tudtam, hogy valami nem stimmel a lánnyal bár még most se tudom mi pontosan.

Ki vagy te?

Kérdezem összevont szemöldökkel nézem őt és nem a nevére értem. Bár lehet hamis nevet adott meg az elején is. Megrázom a fejemet, mintha nem is lenne fontos, majd kimérten megkérdezem:

Hogyan jutottál be ide? Csak a párszaszájúak tudnak ide belépni...

Apám lánya vagyok a francba is nem hagyom, hogy csak így megfélemlítsen egy éles fogú .... óriás kígyó meg egy sznob. Államat felszegve pillantok Tomra majd megszólalok párszaszóul amit egyben a kígyónak is szánok.

Egy diák vagyok de ugyan már seggfejkém nem hitted azt, hogy te vagy Mardekár Malazár egyetlen leszármazottja ugye?

Próbálom ignorálni a kígyót és nem is igazán tudom, hogy kire fogjam a pálcám, de jelenleg jobban aggaszt az, hogy Tom épp rám fogja mint hogy a kígyó letépi a fejem. Mert lássuk be azt csak parancsra tenné meg különben apuci begorombul.

Mester..... szeretnéd, hogy felfaljam?

Erre az egy mondaton felkacagok hátravetve a fejem és már nem is igazán tudom, hogy a jet lag okozza amit idefele kaptam a tér idő kontinumban vagy pedig a poszt traumás stressz, ami nem is igazán poszt ... sokkal inkább most.

Mester? Ez komoly?

Megrökönyödve nézek a lányra, amint arra utal, hogy nem én vagyok az egyedüli Mardekár Malazár utód. Nem vagyok biztos benne, hiszen csak a saját családfámat kutattam tavaly, nem lehetek benne biztos hogy igazat mond e vagy hazudik. Lejjebb eresztem a pálcámat a kezemből, láthatóan összezavarodva és mérgesen. Mert ha igazat mond ha nem, akkor sem tetszik a hangnem amiben hozzám szól.
Fogd be!- sziszegem a fogaim között a baziliszkusz felé, majd ismét Novára tekintek, aki hátravetett fejjel ki merészel nevetni.
Feljebb emelem a pálcámat dühösen, és mielőtt véggigondolhatnám a dolgokat, valami tervet kieszelve mérgesen megszólalok:
Nem érdekel kivagy, a kígyónak csakis én parancsolok!- majd meglendítem a pálcámat felé.Exmemoriam!
Pálcám fénye felgyullad és az átok a lány felé repülve célba talál.

Nem tudom szólásra nyitni a számat mert a következő pillanatban elönt a sötétség. Emberek zaját hallom, ahogy sürögnek forognak körülöttem. Leginkább egy nő hangját hallom, ahogy idegesen utasítgatja a többi körülöttem forgó személyt. Emlékszem a hideg nedves rongyra amit a homlokomra tesznek, de fogalmam sincs arra, hogy miért és arra a szörnyű ízű főzetre is amit letuszkolnak a torkomon. Csicseregnek a madarak az ablakban és a nap már magasan jár mikor felébredek. Lassan nyitom ki a szemem mert a fény szinte megvakít majd szinte azonnal rámtör a pánik. Hol vagyok? Mi történt? és a legfontosabb ... ki néz vissza rám a tükörből?

A fenébe, a fenébe, a fenébe... Gondolom magamban, ahogy gyorsan megfogom a lányt és kiviszem a kamrából. A harmadik emeleti lány mosdó padlóján csak nem találhatják majd meg.
Végül észrevétlenül eljutok vele a bájitaltan teremig, és jobb ötlet híján ott hagyom. Hiszen nem találhatják meg ilyen állapotban a mardekár klubhelyiség közelében, nehogy gyanút fogjanak a ház tagjaira, ez esetben rám. Illetve a kamra közelében sem hagyhattam, félve hátha rátalál az egyik professzor.
Másnap sürgő-forgó professzorok kísérték le a lányt a gyengélkedőre, én pedig úgy tettem mint a legtöbb diák, mintha fogalmam sem lett volna az eseményekről.
Bevallom elhamarkodottan cselekedtem, amikor megátkoztam Novát. Visszagondolva egyáltalán nem rám valló gondolkodás nélküli cselekedet volt.
Most pedig itt vagyok, egy emlékeit vesztett lánnyal, aki azt állította ő is Mardekár utódja,aki gyanakvásom szerint többet tudott mint azt mondta, most pedig valószínűleg még csak a nevére sem emlékszik.
Mikor lenyugszanak a nyüzsgő professzorok és már nem feltűnő számomra, hogy belépjek a gyengélkedőre meglátom a lányt az ágyban fekve. Valahol belül egy furcsa érzés kerülget, talán bűntudat.
Nem vagyok benne biztos, hogy a látványom bármi emléket is felkeltene benne, de muszáj kiderítenem, mielőtt még rám uszítaná a tanári kar a Mágia Ügyi Minisztériumat, amiért kinyitottam a Titkok Kamráját.
Lassan közeledek a lány ágya felé, aki már magánál van, majd megállok egy lépésre az ágya végétől. Egy ártatlan mosolyt öltök az arcomra, majd megszólítom:

Hello... gondolom nem emlékszel rám? Tegnap együtt ültünk a nagyteremben az asztalnál... váltottunk pár szót... Sajnálom, ami veled történt.

Indítom el a beszélgetést. Legjobb módszer most az, ha barátságosnak mutatok felé, ha ki akarok deríteni bármit is.

A pánikrohamom ellenére mindenki relative nyugodtan meséli el ki is vagyok valójában, ám ez mit sem segít a tudaton, hogy nekik sincs fogalmuk, hogyan vesztettem el az emlékezetem. Bejön egy idős, hölgy aki elsőre olyan keménykezűnek tűnik akár egy darab fa, de valami szimpátia bujkál a hangja mögött. Mintha pontosan tudná, hogy kivagyok és arra számít, hogy nekem is itt lesz a nyelvem hegyén. Őszintén szólva nem akarok kimozdulni innen, bár tudom, hogy fizikailag kutya bajom, de szellemileg annál inkább. Hiszen fogalmam sincs ismer-e odakint valaki, és ha igen mi van, ha én sosem fogom őt megismerni. Ezért inkább takaróba burkolózva töltöm a napot sürgő forgó vizsgálódó emberek közt. Ameddig be nem lép valaki ... aki megmagyarázhatatlanul vonzza a tekintetem. Fogalmam sincs ki ő egészen addig ameddig ide nem jön hozzám és el nem magyarázza, de mégis van valami megfoghatatlan érzésem mintha ismernem kéne és meg sem akarózik. Már minimum 2 perce befejezte a mondatot én mégis úgy bámulok a szemébe mint aki vegetatív állapotba került. Egy pillanatra lehunyom a szemem majd újból felpillantok rá.

Sa.... Sajnálom... egy pillanatra olyan megmagyarázhatatlanul ismerősnek tűntél. Mintha tudnom kéne ki vagy... mármint nyilván így is van, ha jól elbeszélgettünk tegnap.

Kezeimet a hátam mögött összekulcsolom, és türelmesen egy halvány mosollyal az arcomon megvárom, míg reagál a mondatomra. Csak nem süthettem ki ennyire az agyát, hogy még csak kommunikálni sem képes. Elég kellemetlen lenne, de segítene a helyzetemen olyan szempontból, hogy senki nem fogja megtudni én tettem ezt vele.
Aztán mégis megszólal.

Igazándiból pont ezért jöttem.- hazudom egyszerűen.-Gondolom a professzorok már elmondták neked ki vagy, de gondoltam mégis eljövök. Beszéltél magadról egy kicsit, és arra gondoltam talán segítene, ha visszaismételném... Hátha segít emlékezni.

Ajánlom neki fel mosolyogva. Bár ami jobban érdekel az a lány származása, hogy ki is ő, nem az hogy emlékezzen én átkoztam meg.

Egyébként Tom vagyok. Tom Marvolo Riddle, a Mardekár ház prefektusa... Aminek te is a tanulója vagy. Bár gondolom talán ezt is mesélték a professzorok.

Elgondolkodok egy pillanatra és őszintén reménykedem abban, hogy tud valami mást is mondani azon kívül amit már elmondtak. Alig láthatóan bólintok majd arrébb húzódom, hogy legyen hely mellettem, ha le szeretne ülni.

Azt megköszönném, hátha... nem is tudom valami beugrik, bár úgy látszik mindenki más kétli.

Sóhajtok nagyot a szemébe révedve majd, ahogy kimondja a nevét hirtelen mintha zöld köd úszna a tekintetem elé. Nem látok semmit kivéve egy dolgot és fülemet betölti a sikolyok zaja .... az égen pedig egy jel úszik vészjóslón. A következő pillanatban a szoba sarkában találom magam kezem a fülemre szorítva és ekkor jövök rá, hogy a sikoly az enyém volt.....

Bólintok egyet, hogy igen, elmondom neki amit tudok. Azonban amikor arrébb ül, egyértelműen hogy nekem kínáljon helyet én csak nézek rá furcsán. Nem lenne illendő, hiszen nem is ismerem igazán. Úgyhogy csak állok az ágya mellett, egészen addig míg be nem mutatkozom neki. Látom hogy az arcára egy furcsa kifejezés ül, mintha szellemet látna, és összevont szemekkel hátrébb lépek egy kicsit. Meglep amikor feláll az ágyból, és összerezzenek amikor elkezd sikítani és a szoba sarkába menekül. Egy pánik érzés fut rajtam végig. Csak nem emlékszik rám, ugye?!
Nem tudom mit tegyek először, de végül megközelítem, kezemet felemelve, mintha csak egy riadt vadat közelítenék.

Nova?- kérdezem olyan lágy hangon hogy magamat is meglepem, közben hátra-hátra pillantok attól félve hogy mindjárt belép a nővér az ajtón.

Végül leguggolok a lány elé és gyengéden megfogom a karját, hogy kizökkentsem a gondolataiból.

Hé, sssh! Nincs semmi baj!

Teljesen le vagyok blokkolva és habár jelenleg fogalmam sincs mit jelenthet az a jel de tudom mekkora nyomást gyakorol rám. Teljesen megőrültem volna? Az is meglehet hiszen úgy reszketek valamitől amit nem is ismerek mintha legalább is gumiszobába való volnék. Nem .... bizonyára van valami jelentése. Reszketek és érzem ahogy a könnyek komótosan lecsorognak az arcomon. Mi a fene ütött belém ..

Akkor veszem csak észre Tomot, mikor lágy hangon megszólal előttem. Ránézek és rájövök, hogy szinte ő az egyetlen akinél megmagyarázhatatlan kötődést érzek.... és úgy érzem mintha ismerném. Sőt mi több úgy érzem mintha tudnom kellene valamit... csak azt nem tudom, hogy mit. Az egyetlen dolgot teszem amit jelenleg a rettegéstől fűtött testemmel képes vagyok tenni. Hirtelen gyorsasággal ölelem át szinte belekapaszkodva mint a talárjába mint az utolsó szalmaszálakba amit "érzek" iránta.

Pánikom, hogy mindjárt belép valaki az ajtón és megvádolnak tettem Novával valamit kissé csökken, mikor abbahagyja a sikoltozást, de helyette meg sírni kezd. Ez sem jobb az előbbi helyzetnél. Foglalmam sincs mit csinálnak az emberek ilyen helyzetben. Sosem kellett senkit sem lenyugtatnom vagy megvigasztalnom... és saját tapasztalattal sem rendelkezem, hiszen az árvaházban nekem se segített senki amikor ilyen állapotba kerültem.
Kényelmetlenül érzem, hogy rajta van a kezem és még egy rossz érzés is keletkezik a mellkasomban, tudva én tettem ezt a lánnyal. Talán bűntudat?
Aztán olyasmi történik amire sose számítottam volna, magához húz és úgy akaszkodik rám, mintha az élete múlna rajta. Először kényelmetlen és legszívesebben felállnak és elszaladnék a könyvtár magányába. De tudatomon kívül felemelem a karomat bénán, hogy viszonozzam az ölelést. Még sose csináltam ilyet, akármilyen furcsának is hangzik. Hiszen tizenhat vagyok, életemben kellett volna legalább egyszer megölelnem valakit. De nem volt ilyen. Ez az első és szinte elbetegít mennyire jól esik. Lehunyom a szemem, arcomat a hajába fúrva, nehezen veszek levegőt. Bazd... meg...- gondolom magamban saját magamat utálva, hogy ennyire gyenge vagyok.
Aztán a pillanatot McGalagony Professzor és Dumbledore szakítja meg, ahogy mindketten belépnek az ajtón, valószínűleg a kiabálásra reagálva.  Hogy jobb e vagy rosszabb amikor rámparancsol Dumbledore nem tudom eldönteni:

Tom lépj hátrébb Miss Blacktől!

Gyorsan eleresztem a lányt és rá se nézve felállok, hátam közé rakva a kezeimet, ártatlan tekintettel nézve a professzorokra. McGalagony rögtön letérdel a lány elé és elkezdi kérdezgetni minden rendben e, miközben én farkas szemet nézek Albusszal. Mindig is gyanakodott rám, mindig a legrosszabbat képzelte rólam és most is így tekint rám.

Én csak meglátogattam Novát.. gondoltam segítene, ha visszaismételném neki amit tegnap mondott magáról, professzor.- magyarázom tisztelettudóan.- Nem tudom mitől ijedt meg, én csak próbáltam megnyugtatni...

Mondom gyorsan a professzor szúrós szemei alatt. De nem ez zavar, már hozzászoktam Dumbledore gyanakvásához, hanem azmert hogy a szívem még mindig olyan gyorsan ver a helyén és szinte még most is érzem a lány hajának illatát. Megköszörülöm a torkomat, majd a lányra tekintek először és utálom azt az érzést a mellkasomban.

Sajnálom, én csak segíteni akartam...